10.  
Fail Emotions - Speed Of Light (EP)

Nem számítottam rá, hogy a trance metal királyai új anyaggal rukkolnak elő tavasszal, de miután rátaláltam, rongyosra hallgattam, annak ellenére, hogy csak 4 új dal (és 2 remix) szerepel rajta. A Fail Emotions számomra a trance metal ranglista legtetején ül, olyan neveket maga mögé utasítva, mint Blood Stain Child, The Browning vagy a Silent Descent. Minden daluk szétszakad az energiától és úgy egészítik ki egymást az elektronikus részek a hardcore húrtépéssel, hogy szinte fel sem tűnik, hogy két, egyébként egymástól igencsak távol álló műfaj keveredik. A csapat DJ-je, Fatality ugyan az utóbbi időben nagyon elindult a dubstep irányába (erről tanúskodik az albumon kívül kiadott majd' fél órás mixe is), de a nem sokkal az EP után kiadott We Are Legend rávilágított arra, hogy a következő albumuk nagyon brutális lesz. 

• Ajánlott dalok:

'Speed Of Light', 'Reborn', '148'.

9. 
Sienna Skies - The Constant Climb

Na végre! Közel 2 éve vártam erre az albumra, de végre megérkezett! Az ausztrál Sienna Skies 2009-es debütalbuma óta 1-2 coveren kívül semmi nem jött sajnos, de novemberben megleptek egy vadonat új albummal. Az előző album alapján elkereszteltem őket love-metalcore-t játszó együttesnek, hiszen úgymond pozitív témájú dalokat játszanak, akárcsak a We Came As Romans. Sőt, olyannyira igaz ez a hasonlat rájuk, hogy a The Constant Climb szinte ugyanazzal a koncepcióval foglalkozik, mint a tavalyi WCAR album az Understanding What We've Grown To Be: az élet küzdelmei, a sikerhez vezető út megtalálása és csak úgy általánosságban a fiatal élet. Amiért anno megtetszett ez az együttes az az elektronikus, trance-s betétek, illetve ugyanaz az energia és pörgés a dalokban, mint a Fail Emotions-nél. Szerencsére az új albumon sem változtattak a bevált módszereken, bár talán egy picit kevesebb az elektronikus rész benne, de ezt bőven kompenzálják a fülbemászó dallamok és a kitűnő vokál. A borító ne tévesszen meg senkit: ez egy pozitív , tavasz végi, nyári hangulathoz való lemez.

• Ajánlott dalok:

'Questioner', 'Directions', 'Groundwork', 'Wasting Days', 'Game Changer'.

8. 

The Calm Blue Sea - Arrivals & Departures

Hűha, azt kell, hogy mondjam... A post-rockot imádó szívemben mindig lesz egy külön kis hely a The Calm Blue Sea-nek, mert műfajon belül is számomra ők azok, akik úgy képesek hangulatot teremnteni, hogy közben folyamatosan kénytelen vagyok odafigyelni magának a zenének a művésziességére. Habár elég sokat kellett várni az új albumra, szerintem megérte, mert egy olyan 8 dalból álló élményt kapunk, amire nincs más szó, mint a "gyönyörű". Mindegyik szerzemény szinte belefolyik az ember fülébe, annyira simán és finoman, hogy szinte egybefolyik az egész album. Habár a borító és a cím is elég negatív hangulatú tartalommal kecsegtet, szerencsére nem egy depresszív, magába fordulós albumról van szó. Folyamatosan váltogatják egymást a melankólikusabb és a reményt sugárzó dallamok, akár egy dalon belül többször is. A néhány dalnál hallható vokál is tökéletesen belesimul a hangulatba, egyszerűen csodálatos. Azonban figyeljünk rá, hogy ez nem egy olyan album, amiből kiválasztunk 1-1 dalt és azt hallgatjuk, itt akkor a legcsodálatosabb az élmény, ha egyben hallgatjuk meg mind a 8 dalt.

• Ajánlott dalok:

'Arrivals & Departures', 'Samsara', 'Mary Ann Nichols', 'Tesoro'. (De egyben hallgatva a legjobb!)

7. 
Inheartswake - Divination

Egy kevésbé ismert ausztrál banda az Inheartswake, de azt kell, hogy mondjam, megérdemlnék a nagyobb ismerettséget. Lakóhelyükből adódóan a Parkway Drive kvázi kistestvére ez a zenekar, hiszen mind stílusban, mind színvonalban hasonlítanak. Persze, még messze vannak a Parkway-től, de minden esélyük megvan rá, ha így folytatják, hiszen a Divination egy kiváló és élettel teli szerzemény lett. Imádom a konceptalbumokat és már az album ötlete megfogott: a 11 dal mindegyike 1-1 tarot kártyalapot szimbolizál. (Közben visszaköszönnek a The House Of The Dead-es élmények: a Chariot, Hanged Man, Hermit, stb.. kapcsán.) Mindegyik dal gyönyörűen ki van munkálva, és - habár a clean vokálos részek miatt eltér a Parkway-féle hardcore-tól egy kicsit - helyenként igencsak brutálisak, például az Erőt jelképező dal végén a breakdown elején hallani az öngyújtó szikráját, a dal végén pedig hallhatjuk még pár másodpercig, ahogy az égő ház összeroskad. A clean vokál nagyon kellemes, fülbemászó és hál'Istennek nem autotune-os. Van pár dal, ami konkrétan lightosabb és főképp a clean vokálra épít, de tökéletesen beleillik a többi dal közé, szerintem. Aki nem hallott még erről az együttesről, az tegyen egy próbát: ausztrál papucs-core együttesekről még kevés rosszat hallottam. Ebben a toplistában is "csak" 3 szerepel közülük. :)

• Ajánlott dalok:

'Traveller (The Fool)', 'Departure (Death)', 'The Unknown (Strength)', 'Inertia (The Hermit)', 'Shapeless (Judgment)'.

6. 
Enter Shikari - A Flash Flood Of Colour

2012 első két hónapja zeneileg igencsak szegényes volt szerintem. A számomra említésre méltó Lamb Of God és Woods Of Ypres albumok mellett az Enter Shikari új anyaga mentett meg a zenei kiszáradástól januárban. A srácok 2009-es Common Dreads c. albumuk óta ugyan kiadtak egy remix albumot, a Tribalism-ot, de már nagyon szükség volt új dalokra tőlük. A Flash Flood Of Colour egy kiváló lemez lett, kiforrott Enter Shikari stílusjegyekkel: változatos, ütős, fülbemászó. Elektronikus részek terén ők is erősen tendálnak a dubstep felé, de ez egyáltalán nem baj, ameddig ennyire profi szinten csinálják. A lemezen vannak darálósabb dalok is, de kellemes, lightosabbak is, aminek nagyon örültem. A korábbi 'Gap In The Fence' vagy 'Adieu' után már vágytam egy lágyabb Enter Shikari dalra, és ezt a 'Pack Of Thieves' vagy a remekmű 'Constellations' képében meg is kaptam. A dalok témáit illetően ismét nagy igazságok hangzanak el, még mindig lázadoznak a srácok és természetesen a lemezre felkerült ismét pár remix, érdemes azokat is meghallgatni. Enter Shikari fanoknak kötelező darab, illetve mindenkinek, aki szereti igényes és változatos zenéket.  

• Ajánlott dalok:

'System...', 'Sssnakepit', 'Search Party', 'Stalemate', 'Gandhi Mate, Gandhi', 'Pack Of Thieves', 'Constellations', 'Quelle Surprise'. 

5. 
mewithoutYou - Ten Stories

Gondolom sokatok előtt ismeretlenül cseng Aaron Weiss neve. Eme úriember testvérével közösen alapította meg a leginkább keresztény témában utazó mewithoutYou együttest, akiknek idei albuma elképesztően jól sikerült, akárcsak az előzők. Érdekes módon a kezdeti post-hardcore stílusból áttértek egy indie-sebb, lightosabb stílusra, de cserébe olyan zenei témákat és főleg dalszövegeket kapunk, hogy szinte sírásra készteti az embert egynémelyik. Aaron Weiss dalszövegeit (mit dalszövegeit, verseit!) iskolában taníttatnám: hihetetlenül míves, igényes, mély mondanivalót hordozó és valami félelmetesen kreatív metaforákat hallhatunk tőle. Az album visszatérő témája a borítón is látható róka, medve, páva, elefánt, cirkusz vagy éppen a vonat. A címhez igazodva kisebb történeteket kapunk zenés formában, többek között a Fiji sellővel kapcsolatban, vagy például amikor párhuzamba kerül az utasok életét megmentő és ezzel saját életét feláldozó Casey Jones és az 1900-as évek elején akasztás általi halálra ítélt elefánt "Mary", mikor ezek ketten beszélgetnek egymással, ahogy a tömeg követeli az elefánt halálát vagy ahogy az egész elején az elefánt kiszabadítja a ketrecből az állatokat.. nem tudom elmagyarázni, ezt érezni kell, de ha sikerül, akkor örökre meg fogod jegyezni ezt az albumot. Fenomenális!

• Ajánlott dalok:

'February 1878', 'Grist For The Malady Mill', 'Elephant In The Dock', 'Bear's Vision Of St. Agnes'. 

4. 
If These Trees Could Talk - Red Forest

A márciusban megjelent Red Forest számomra az idei év legjobb post-rock albuma. Talán nem olyan gyönyörű és művészi, mint az Arrivals & Departures a The Calm Blue Sea-től, viszont ami nagyon megfogott benne az az album koncepciója és az ehhez mért megvalósítása. Az album témája a Föld pusztulása, amit egy erdő allegóriáján keresztül mutat be nekünk. Az elején az ember (vagyis a "modern dinoszaurusz") által legyalult, kopár területen megjelennek az első tüzek, később már az egész erdő, sőt az egész világ lángokban áll, vulkánkitörések kíséretében, majd miután leül a por és a hamu, a fennmaradó élet is lassan elrohad és az enyészeté lesz, míg nem üt az utolsó óra és mindennek vége. Mindezt a dalcímekből már ki lehet venni, illetve ami zseniálisan sikerült az az, hogy a zenét ezekhez a témákhoz igazították. Vészjósló melódiák, agresszív riffek tele energiával, szinte érezni lehet, ahogy az egész erdő lángol, aztán az album utolsó harmadához érkezve eleinte kis nyugalmat tapasztalhatunk, és végül a finálé szinte felrobban. Zseniális album, zseniális én mondom nektek! Kötelező darab!

• Ajánlott dalok:

'Barrend Lands Of The Modern Dinosaur', 'Red Forest', 'The Aleutian Clouds', 'When The Big Hand Buries The Twelve'. (Természetesen itt is egybe meghallgatva a legjobb élmény.) 

3. 
The Chariot - One Wing

Hatalmas meglepetésként ért engem az ősz eleji új The Chariot album. Sajnos az idei Norma Jean / The Chariot koncertre nem sikerült kijutnom, amiért mai napig fáj a szívem, de reméltem, hogy az új album majd kárpótol érte... és NEM csalódtam. Ha egy szóval kellene leírnom a The Chariot zenéjét, akkor azt mondanám rá, hogy káosz. Hardcore / mathcore / noisecore, hívja bárki, ahogyan akarja, számomra ez is az érzelmek egyfajta kifejezése: van aki érzelmes dalszövegeket ír, van aki költői metaforákat használ, van aki egyszerűen csak szavak nélkül adja át gondolatait, de a The Chariot konkrétan elsöpör. Az iszonyatosan brutális Wars & Rumors Of Wars és Long Live albumok után már volt sejtésem, hogy mire számíthatok de még így is sikerült meglepniük. Az energiaszint még mindig a maximum felett pörög ezerrel, és egyszerűen szétszakít egyes dalokat az az erő és lendület ami bennük van. Mindemellett rendkívül változatos az egész album: kezdve onnan, hogy a 10 dal nevét egymás után olvasva egy értelmes mondat jön ki, de ott van pl. a 'Your' ami egy kétsoros versike női vokállal és.. ennyi. Ott van a 'Speak', amely egy félelmetes zongorakíséretes haldoklás, a 'Cheek.', amelyik egy megrendítő és hosszú monológ Charlie Chaplin 'A diktátor' c. filmjéből és végül kedvencem az egész albumról, a 'First', aminek nagy része egy westernfilm (!!!!!) zenéje ami szétpörgeti az ember agyát, egyszerűen nem lehet nem elképzelni rá egy vadnyugati pisztolypárbajt. És ha esetleg valakinek kételye lenne, hogy a sok "ordítás" milyen értelmet hordoz magában, az nyugodtan keressen rá a dalszövegekre és el lehet kezdeni kibogozni, hogy mit is jelentenek az egyes dalok. Hallgassátok meg!

• Ajánlott dalok:

''Not', First', 'Speak', 'Tongues', 'Cheek.'. 

2. 
Parkway Drive - Atlas

Azt hiszem nem kell különösebb kommentár a Parkway Drive-ot illetően. Az ausztrál együttes a hardcore műfaj legendás ikonja, vérprofi, hibátlan dalokkal. Az Atlas-szal az együttes lépett egy merészet és kiszélesítette profilját egy kicsit. A kőkemény klasszikus hardcore elemek jelen vannak, érezni az első másodperctől fogva, hogy ez Parkway Drive, és erre az élményre jön még rá bónuszként olyan, mint női vokál (!), hegedű (!!), trombita (!!!).. Teljesen magával sodró az egész album, a női vokál valami eszméletlen brutálisan jól illik a dalokba, a 'Wild Eyes'-t és a címadó dalt egyszerűen nem lehet elfelejteni hónapokig, a záró dal pedig olyan szólókat vonultat fel, hogy csorog a nyála az embernek. Nem is tudok többet mondani róla; a Parkway egyik legjobb munkája (szerintem a Deep Blue-t simán veri), változatos és ütős, egyszóval: mestermű.

• Ajánlott dalok:

'Old Ghost/New Regrets', 'Dream Run', 'Wild Eyes', 'Dark Days', 'The River', 'Atlas', 'Blue And The Grey''. 

1. 
The Mayan Factor - Yesterday's Son

Nos igen. Kérdezhetitek, hogy mi az az album számomra, ami még a Parkway Drive-ot is második helyre taszítja. A tavalyi Top 10-es posztban meséltem nektek a kedvenc együttesem a The Mayan Factor énekesének, Ray-Ray-nek a haláláról. A banda idén úgy döntött, hogy Ray tiszteletére előszedik a régebbi, ki nem adott demo felvételeket, felpolírozzák őket és albumként kiadják december 21-én (ha már The MAYAN Factor és MAJA világvége), illetve egy búcsú- / debütkoncertet adtak szülővárosukban, Baltimore-ban az új énekessel. Nekem eddig az új énekes, Jeff Jones abszolút nem szimpatikus, de egyrészt hatalmas felelősséget vállalt ezzel, másfelől ez nem tartozik ehhez az albumhoz, úgyhogy ugorjunk. Miért is tartom a Yesterday's Son-t 2012 legjobb albumának? Mert képes arra, amire egyik album sem idén: leérni a lélek legmélyére. Ez amúgy igaz az összes The Mayan Factor albumra. A dalszövegek, a zenei háttér, Ray hangja kísérteties. Valami megmagyarázhatatlan számomra ez az érzés, és mind a 7 régi (új?) dalra jellemző, hogy tátott szájjal hallgattam először. A zenei oldalát nézve a dolgoknak nagyon jó munkát végeztek a srácok. Került a dalokba orgona, és hegedű.. az a hegedű a 'A Life And A Shovel' elején, könnyeket csal a szemembe még mindig, a 'Dead Leaves' gyomorszorító ordítása, és a 'Hello' bizonytalansága, tökéletes (és sajnálatos) lezárása a Ray-Ray-féle The Mayan Factor-nak. Nyugodj békében, Ray!

• Ajánlott dalok:

Mindegyik. Mindegyik..